Százhuszonöt éve, 1892. március 29-én született a Vas vármegyei Csehimindszenten Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros,

Magyarország utolsó hercegprímása. A pápa 1945 augusztusában Mindszentyt nevezte ki esztergomi érsekké, hercegprímássá, majd 1946 februárjában bíborossá.

Személyében elveihez ragaszkodó, minden megalkuvást elutasító vezető került a magyar katolikus egyház élére.

A hercegprímási címet közjogilag értelmezte, aktívan politizált, kereszténydemokráciát, keresztény erkölcsi törvényeken alapuló társadalmat hirdetett.

Az egyeduralomra törekvő kommunista vezetéssel egyre gyakrabban szembekerülő főpap az antikommunista politika jelképes alakja lett. Rákosiék gondosan készültek a leszámolásra “a klerikális reakcióval”, a szovjet tanácsadókkal zsúfolt politikai rendőrségen külön csoport foglalkozott “a Mindszenty személye és a köréje gyűlt reakciós kör” elleni harccal. A rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) durva sajtókampány után 1948. december 26-án tartóztatta le Mindszentyt hűtlenség (hazaárulás), a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés vádjával.

Az ÁVH hírhedt székházában, az Andrássy út 60-ban heteken keresztül kínozták, hogy beismerő vallomást csikarjanak ki belőle. Ügyét a budapesti Népbíróságnak a pártok delegáltjaiból álló különtanácsa elé utalták, a három napig tartó “nyilvános” tárgyaláson csak előre megválogatott közönség vehetett részt. A koncepciós per végén, 1949. február 8-án Mindszentyt életfogytiglani börtönre ítélték, amit – a nemzetközi tiltakozás ellenére – másodfokon is megerősítettek. A megromlott egészségű főpap négy év magáncella után rabkórházba került, 1955 nyarától házi őrizetben volt a Baranya megyei Püspökszentlászlón, majd a nógrádi Felsőpetényben.

Az 1956-os forradalom kitörése után, október 30-án egy páncélosalakulat szabadította ki, másnap Budára vitték, ahol a romos Prímási palotában rendezkedett be. A Nagy Imre-kormány által rehabilitált főpap november 3-i rádiószózatában az eseményeket nem forradalomnak, hanem szabadságharcnak minősítette, amely “azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől”. A beszédben óvott a pártviszálytól és a széthúzástól.

A másnapi szovjet intervenció elől az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült. A követségi tartózkodást a prímás csak átmeneti szükségmegoldásnak gondolta, de “félfogsága” végül tizenöt évig tartott. A hatvanas évek végére a megváltozott világpolitika, a hidegháború enyhülése és a Vatikán ezzel együtt változó keleti politikája minden érintett fél számára egyre sürgetőbbé tette a “Mindszenty-ügy” megoldását. A Szentszék, az Egyesült Államok és a magyar kormány megegyezése nyomán a főpap 1971. szeptember 28-án hagyta el Magyarországot. A Boldog VI. Pál pápánál tett rövid látogatás után Bécsbe, az esztergomi érsek egyházi joghatósága alá tartozó Pázmáneumba költözött, s nyolcvan évvel a vállán is végezte lelkipásztori munkáját, látogatta a világban szétszóródott magyar közösségeket.

A pápa a magyar kormány sürgetésére, egyházpolitikai megfontolásból többször szólította fel Mindszentyt lemondásra, s 1973. december 18-án üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. Az 1974 februárjában nyilvánosságra hozott döntést Mindszenty tudomásul vette. A főpap 1975. május 6-án hunyt el Bécsben, végakaratához hűen ideiglenesen Mariazellben temették el, sírjánál az évek során magyarok tömege rótta le tiszteletét. Hazahozott hamvait 1991. május 4-én helyezték ünnepélyesen végső nyugalomra az esztergomi bazilika prímási sírkápolnájában. A sír felirata: “Fidelissimus in tribulatione pastor” (az üldöztetés idején a leghűségesebb pásztor).