"Isten a világot a harmónia és a geometriai arányok követelményei szerint formálta" Platón

Kristály: szabályos, sík lapokkal határolt egynemű, vagyis homogén összetételű szervetlen test, amelynek alakja és anyaga között benső, törvényszerű összefüggés van.

Egy dél-franciaországi kisvárosban építkezési anyagok között olyan kövekre bukkantam, amelyek felületét látszartra "bokrok, fák, virágok" borították. Lázasan kutattam eredetük után, mígnem megtudtam: az élő természet "szervetlen" objektumaival, a növények növekedésének megfelelően burjánzó kristályokkal, dendritekkel van dolgom. Ezt követően, a talált kődarabkák rajzolatát - amelyeken azóta is folyamatosan nőnek a jelek - digitálisan feldolgozom, gondolsan ügyelve arra, hogy "művészi" beavatkozásommal ne sértsem meg a zseniális alkotót, a természetet. A folyamat során a természetes és a mesterséges képek - vízuiállis jelek, jelenségek - közötti szinkronitást keresve az elektronikus médiumok segítségével így sikerült leképeznem a "teremtés absztrakt csodáját"

Dárdai Zsuzsa

"Polidimenzionális Mezők"

A fraktálgeometria a szimmetriaképzés egy különös változatát felmutató objektumokkal foglalkozik. Minden szimmetria egyfajta invariáns viselkedést eredményez (például a tükörszimmetria a formák kifejezését őrzi meg tükör-fordított összefüggésben). A fraktálformák a lépték, illetve dimenzióváltással szemben invariánsak, magyarán: bármely léptékváltás esetén újra és újra vissza kell, hogy térjenek a kiinduló forma karakteres részletei. Az invariáns szerkezetnek ez a módja csak az 1970-es évek óta vált a különböző tudományok kulcsfontosságú kérdésévé, de azóta forradalmi szemléletváltozást hozott a legkülönbzőbb természettudoményi és társadalomtudományi ágakban. A kérdéskör komplexitása és a matematikával összefüggő eredete viszont megakadályozta a különböző művészeti ágak képviselőit abban, hogy a felületes érdeklődésen túlmenő módon foglalkozzanak ezzel a diszciplinával - holott az arányok ősidőktől fogva a zene és a képzőművészet legalapvetőbb építkezési elemei közé tartoznak. SAXON Szász János figyelemreméltó módon nem használja a munkáját leíró szövegekben a fraktálgeometriáját, és ez azzal az egyszerű és (legalábbis számomra) imponáló ténnyel magyarázható, hogy nem a káoszelmélet és fraktálok divatbajöttének az uszályába kapaszkodva kezdett foglalkozni a léptékváltással szemben invariáns formákkal, hanem teljesen önállóan, a konstruktivista képzőművészet eddigi eredményeire támaszkodva jutott el ezeknek a formakompocízióknak a felfedezéséhez. Ez már önmagában véve is nemzetközi érdeklődésre számot tartó szenzáció lehetne. SAXON Szász János azonban kitűnő képzőművész is, aki képes volt arra, hogy nagyon egyszerű formákból kiindulva és nagyon meggyőző vizuális nyelvet kialakítva építse fel a maga (ahogy ő nevezi) polidimenzionális művészetét. Számomra, aki Nyugat-Európában élve egész könyvtárnyi irodalommal rendelkezem az ilyen matemetikai alapokra visszavezethető vizuális kísérletekről, nos számomra SAXON Szász János úgyszólván az egyetlen meggyőző példa arra, hogy ez az alapvetően természettudományos problémákból sarjadt aránytan a képzőművészetben is megvalósítható. Az aztán már csak a ráadás, hogy SZAXON Szász János gondolkodni és fogalmazni is tud, és megtalálta a módját annak is, hogy míg a léptékváltással szemben invariáns formák művészi megjelenéséről ír, egyuttal megtartsa a Malevicstől máig ívelő konstruktivista képzőművészet fogalmorendszerét és érvelési szókincsét is.

Perneczky Géza